2017. november 27., hétfő

Nézőpont: Egyes Szám Első Személyű Elbeszélés

Nézőpont
A nézőpont az a perspektíva, amin keresztül a történeted elmesélésre kerül. Ez határozza meg a látásmódot, a hangot, a hangulatot, hogy mit és hogyan mondasz el. Emiatt a nézőpont megválasztása az egyik legfontosabb döntés a történetedben. Ha jól választasz, és a nézőponti karakter a helyén van, akkor a történet szinte magától halad előre. Ha rosszul döntesz, a történet elveszti a fókuszát, a lendületét és a létezésének okát.


A nézőponti karakter kiválasztásához az alábbi általános kritériumok nyújthatnak segítséget:
– Ki van kitéve a cselekménynek? Általában az érzelmileg leginkább érintett szereplőből lesz a legjobb nézőponti karakter. Válassz olyan szereplőt, aki előtt magasak a tétek, és a végkimeneteltől függően mindenét elveszítheti.
– Ki lesz jelen a tetőpontnál? A nézőponti karakternek mindenképp ott kell lennie, különben csak másodkézből szerzünk tudomást a történet legfontosabb eseményéről.
– Ki kapja a legtöbb fontos jelenetet? Természetesen azoknál is jelen szeretnénk lenni.
– Ki biztosít elég érdekes meglátást a történethez? Milyen életszemléletet szeretnél sugallni a regényedben? Ki alkalmas erre? Melyik szereplődet akarod, hogy a „szemeddé” és a „szíveddé” váljon?
– Kinek az elméje keltette fel az érdeklődésedet ahhoz, hogy a történet során a fejébe bújj?

Lehet, hogy úgy érzed, máris tudod, ki legyen a nézőponti karaktered. Azonban mindig érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a történeted milyen irányt venne, ha másképp választottál volna. Ha pedig bizonytalan vagy, sem kell elcsüggedni. Van, hogy csak az első vagy második javítás után érik meg annyira a történet, hogy ki tudd választani a megfelelő nézőpontot és a hozzá tartozó karaktert.

A bevezetés után vegyük sorra a rendelkezésre álló nézőpont típusokat:

Egyes Szám Első Személyű Elbeszélés
Az egyes szám első személyű elbeszélés esetén a történetet az "én" perspektívájából látjuk. Az elbeszélőn keresztül érzékeljük az eseményeket, az olvasó pedig az egész történet során az ő fejében létezik. Ha egyes szám első személyben írunk, a szerzői én teljesen háttérbe szorul. Át kell adnunk magunkat a nézőponti karakternek, az ő hangján szólalunk meg, az ő szavait és hanglejtését használjuk. Az ő természetéből, hátteréből, pillanatnyi hangulatából fakadó filteren keresztül kell ábrázolnunk az eseményeket, miközben a saját szemléletünket alaposan elzárjuk.

Példa az egyes szám első személyű elbeszélésre Raymond Carver – Katedrális című novellájából:
Láttam a feleségemet, ahogy befordul a ház elé és nevet. Láttam, ahogy kiszáll és becsukja az ajtót. Száján még ott a mosoly. Lenyűgöző. Átment a másik oldalra, hogy ajtót nyisson a vak embernek, aki már kászálódott kifelé. Ez a vak ember – nem semmi! – szakállat visel. Szakállas vak ember. Na ez már sok. 

Előnyök
– Közvetlenség, intimitás. A szerző megszüntetheti a távolságot az olvasó és a történet között azzal, hogy az olvasót az elbeszélő bőrébe bújtatja.
– Természetesség. Ez a nézőpont az író és az olvasó számára is természetesen hat, mivel mindannyian az "én" világában élünk.
– Egyszerűség. Az írónak csak egy nézőponttal kell dolgoznia, a narrátorral.
– Rugalmasság. Lehetőséget ad egy jellegzetes belső hang megalkotására.
– Nyelvezet. Az elbeszélő szókincse, stílusa és attitűdje már azelőtt rengeteg információt szolgáltat (pl. származásról, műveltségről), hogy bármilyen konkrét tényt közöltünk volna a szereplőről.
– Könnyedén lehet gondolatokat – emlékeket, véleményeket, benyomásokat – közvetíteni, mivel a karakter fejében vagyunk. Ugyanez egyes szám harmadik személyben sokkal természetellenesebben hathat.
– Plusz csavart ad a történethez egy megbízhatatlan narrátor alkalmazása.

Hátrányok
– Kötöttség, korlátoltság.
– Nem ábrázolható olyan jelenetet, ahol a nézőponti karakter nincs jelen. Nem lehet írni olyan dolgokról, amit ő nem lát vagy nem érzékel.
– Nem osztható meg olyan információ, amiről a nézőponti karakter nem tud. Ugyanígy nem lehet elhallgatni az olvasó elől olyan dolgokat, amiről a nézőponti karakter tudomást szerez pl. egy fontos nyom találása, ami felfedi a rejtélyt.
– Mivel a nézőponti karakter bőrébe kell bújni, a szerző csupán egyetlen szereplő megfigyeléseire és gondolataira támaszkodhat. Emiatt párakban az egyes szám első személyű elbeszélés klausztrofóbiás érzetet kelt.
– A narrátor értelmi képességei és szókincse behatárolja a lehetőségeket például egy gyerekszereplő esetében.
– Nem lehet belenézni más szereplők fejébe.
– Könnyen összemosható a saját én a nézőponti karakter énjével. Folyamatosan figyelni kell arra, hogy a szerző ne essen ki a szerepből, és az elbeszélő gondolatait közvetítse, ne a sajátjait.
– Mivel a nézőponti karakter belülről látja a világot nem pedig kívülről, bizonyos leírásokat extra odafigyeléssel kell kezelni, hogy ne hassanak mesterkélten. Ilyen a narrátor saját külsejének leírása vagy bármilyen esemény. Teljesen más benyomást kelt megfigyelni, ahogy a másik cselekszik, mint ha magunk végezzük el ugyanazt a tevékenységet.

Mitől lesz hatásos egy egyes szám első személyű narrátor?
A leghatásosabb módja az autentikus egyes szám első személyű elbeszélő megalkotásához, ha a narrátor saját tapasztalatból beszél. Vegyük sorra az alábbi példákat, amik különböző szemszögekből ábrázolják ismerősük kisfiát:
– Sandra fia parancsoló megjelenésével egy hercegre emlékeztetett.
– Sandra kölyke úgy nézett ki, mint Gino bácsikám, csak egy fokkal aranyosabb kiadásban.
– Sandra kisfia az egyik árva fiúcskára emlékeztetett, csak ő kövérebb volt és tisztább az arca. 
Mindhárom narrátor saját tapasztalatokkal, előítéletekkel és rögeszmékkel rendelkezik, amik egyedivé teszik a látásmódjukat. Íróként hagynod kell, hogy a saját személyiségük érvényesüljön. Szókincsüknek illeszkednie kell a világhoz, amiben élnek: a származásukhoz, a műveltségükhöz, a foglalkozásukhoz. Egy profi műkorcsolyázó az éjszakai eget „fekete, mint a jég”, míg egy festő inkább „fekete, mint a tinta” hasonlattal fogja jellemezni.
Természetesen a narrátor személyiségének megragadása nem fog sikerülni rögtön az első kéziratnál. Egy kitalált szereplő megismeréséhez ugyanúgy idő és türelem kell, mint egy valódi emberéhez.

Gyakorlat – Próbálj meg leírni egy autós ütközést 5 különböző szemtanú perspektívájából: egyik talán a vérfoltra figyel fel, másik a sérült orrdíszre, harmadik a sofőr döbbent arcára. Képzeld el a különböző személyiségek tartását, légzésmódját. Mi szalad ki először a szájukon? Honnan jöttek, és hová tartanak? Bújj a bőrükbe, állj a járda szélére, és írd le, hogy mit látsz az ő szemszögükből.

Az egyes szám első személyű elbeszélés altípusai:

1. Egy nézőpontú
Ez a legelterjedtebb és legegyszerűbb típus az egyes szám első személyű elbeszélések között. Ilyenkor egyetlen karakter, általában a főszereplő mondja el a történetet. A narrátor legtöbbször magának mesél, de olykor előfordulhat, hogy egy másik szereplőnek számol be a történtekről pl. egy pszichológusnak, egy nyomozónak, vagy a saját magának, mint azt Helen Fielding tette a Bridget Jones naplójában.

Példák egy nézőpontú, egyes szám első személyű elbeszélésekre:
– klasszikus irodalom: Harper Lee – Ne bántsátok a feketerigót!; Jonathan Swift – Gullliver utazásai; Charlotte Brontë – Jane Eyre; Edgar Allan Poe – A holló
– szórakoztató irodalom: Suzanne Collins – Az éhezők viadala sorozat; Stephenie Meyer – Alkonyat sorozat; Diana Gabaldon – Outlander sorozat; E.L. James – A szürke ötven árnyalata sorozat

2. Több nézőpontú
Ebben az esetben nem egyetlen narrátorral, hanem kettő vagy több nézőponti karakterrel dolgozunk. Ugyanúgy, ahogy az egy nézőpontúnál egyszerre csupán egyetlen karakter bőrébe bújunk bele, de a szereplők különböző ütemben pl. jelenetekként váltják egymást.
A több nézőpontú narrációra akkor van szükség, ha egyetlen szereplő nem képes lefedni a történetet:
– a nézőponti karakter nem tud ott lenni minden fontos helyszínen
– a romantikus történetedben szeretnéd mindkét fél érzelmeit bemutatni
– a szereplők egymástól jelentősen eltérő perspektívával rendelkeznek, és szeretnéd, ha mindegyikük szóhoz jutna
– bonyolult, több szálon futó, epikus történeten dolgozol
Ennek a módszernek a hátránya, hogy az ugrálás a nézőpontok között kizökkentheti az olvasót az azonosulásból. Megfelelően alkalmazva viszont igénybe veszi az olvasó intellektuális képességeit, mivel magának kell összeraknia a történet darabkáit. Ez olyan szórakoztató élményt nyújt, amire az egy nézőpontú elbeszélés nem képes.
A több nézőpontú egyes szám első személyű elbeszélés sajátságos válfaja a levélregény, ahol a történet a szereplők levélváltása mentén alakul. Ez a forma néhány évszázaddal ezelőtt élte virágkorát, ide tartozott Choderlos de Laclos – Veszedelmes viszonyok című regénye is.

Példák több nézőpontú, egyes szám első személyű elbeszélésekre:
– Russel Banks – Eljövendő szép napok; Pittacus Lore – Lorieni krónikák; Richelle Mead – Vérvonalak sorozat

Hány nézőpontot használjunk?
Nem létezik univerzális válasz a kérdésre. Általános elv, hogy a lehető legkevesebb nézőponttal dolgozz, ami a történeted elmondásához szükséges. Mivel az ember ahhoz van szokva, hogy csak a saját nézőpontjával kell azonosulnia, minden nézőpontváltás energiát vesz el az olvasótól, hogy lelkileg ráhangolódhasson az új karakterre. Ha túl gyakori a váltás, a történet darabossá és valószerűtlenné válik. Tehát igyekezzünk a legminimálisabbra szorítkozni, hogy ne terheljük túl az olvasót, és nyugodtan koncentrálhasson a történetre és annak következményeire.

3. Mellékszereplő mint elbeszélő
Általános gyakorlat, hogy a főszereplőt használjuk egyes szám első személyű elbeszélőként. Ő a történet sztárja, a cselekmény által leginkább érintett személy, így természetes, hogy rá vagyunk kíváncsiak. Ez azonban nem egyetemes törvény, a történetet egy mellékszereplővel is elmeséltethetjük.
A perifériás nézőpontot akkor érdemes alkalmazni, ha:
– a főszereplő képtelen objektív maradni, így egy szemtanúnak kell levonnia tetteinek következményeit
– a történetnek azután is folytatódnia kell, hogy a főszereplő meghal
– a főszereplőnek meg kell őriznie a titokzatosságát
Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő történetének a főszereplőről kell szólnia, míg ő maga nem több mint puszta megfigyelő. A másodkézből kapott információk miatt azonban a történet könnyedén veszthet a közvetlenségéből.

Példák egyes szám első személyű mellékszereplő mint elbeszélőre:
– F. Scott Fitzgerald – A nagy Gatsby; Arthur Conan Doyle – Sherlock Holmes; Emily Brontë – Üvöltő szelek

4. Megbízhatatlan narrátor
Alapelv, hogy amit az egyes szám első személyű elbeszélő mond számunkra, azt igaznak tartjuk és feltétel nélkül elhisszük. Ennek megcáfolására használhatjuk a megbízhatatlan narrátort.
A technika azon alapszik, hogy azt feltételezzük az elbeszélőről, igazat mond. A történet kibontakozásával viszont apránként rájövünk, hogy a dolgok nem egészen úgy vannak, ahogy a narrátor beállítja, vagy azért mert szándékosan becsap bennünket, vagy azért mert őt magát is félrevezették. Ez a felfedezés az egész történetet a feje tetejére fordítja, bizonytalanságba taszítva az olvasót, aki újdonsült izgalommal próbálja kitalálni, mi lehet az igazság.
Fontos, hogy az olvasó rájöjjön az elbeszélő megbízhatatlanságára, különben a történet nem fog működni. Ehhez elegendő ellentmondást, túlzást vagy éppen anomáliát kell beleszőni a narrátor meséjébe, hogy megkérdőjelezhessük a hitelességét.
A megbízhatatlan narrátor alkalmazására hajlamosíthat, ha a főszereplő egy autista, egy pszichopata, egy alkohol- vagy kábítószerfüggő, egy féltékeny szerető vagy egy megrögzött hazudó, de a lehetőségek tárháza végtelen.

Példák megbízhatatlan egyes szám első személyű elbeszélőre:
– Vladimir Nabokov – Lolita; Paula Hawkins – A lány a vonaton; Gillian Flynn – Holtodiglan

Forrás:
Writer's Digest Books: Crafting Novels & Short Stories
– Alexander Steele: Kezdő Írók Kézikönyve
Nancy Kress: Characters, Emotion & Viewpoint
Monica Wood: Description

2017. szeptember 13., szerda

81% Kakaótartalom


Az érzelmeket ízekként élem meg. Természetesen a legfinomabb csemegéket mindig a férfiak jelentették számomra. Emlékszem az első szerelmemre. Alig múltunk 14 évesek, ártatlanok voltunk, az érzéseink egymás iránt pedig olyan puhák és édesek, mint a mályvacukor. Aztán 17 évesen utolért a lázadó korszak. Az akkori pasim vad volt és tüzes, akár a ghost chili. Minden cseppje fájt, és égetett, én mégsem tudtam neki ellenállni. Az egyetemen már óvatosabb voltam, és egy régi haverral jöttem össze. Nem igazán vonzódtam hozzá, de akkor jól jött a biztos pont. Hogy milyen ízt váltott ki belőlem? Igazából, csak a véletlennek köszönhetően találtam rá a megfelelő hasonlatra, amikor cukor helyett sót kevertem a tejszínhabba. Első ránézésre ugyanolyan könnyednek és selymesnek látszik, mint bármelyik társa, ám belekóstolva egyenesen visszataszító az élmény. Végül az utolsó kapcsolatom ismét ígéretesnek indult, friss és ropogós volt, akárcsak a pirított mandula, de egy idő után kezdett megavasodni. Akár az összes eddigi szerelmemnek, ennek is lejárt a szavatossági ideje.
Jelenleg nincs semmilyen íz az életemben. Csupán egy visszatérő álom csempészik némi fűszert a mindennapokba. Sajnos, mire felébredek, nem emlékszem sem a férfi arcára, sem arra, mit csináltunk, ám a kellemes érzés, ami megmarad utána, egész nap elkísér.
Hétvégenként, amikor van időm lustálkodni, hosszasan elmélkedem, hogy mihez társíthatnám ezt a bizsergést. Sok ötletet elvetettem, mígnem a kávénál állapodtam meg, a maga karakteres, sötét, keserű ízével, amihez egy felpezsdítő, ellenállhatatlan aroma társul. Valami azonban még mindig hiányzott a hasonlatból. Egy kis édesség, egy kis játékosság.
– Rebi! Hahó, Rebi!
Összerezzenek Paula hangjára. Ijedtemben a papírjaim után kapok, mintha nagyon elfoglalna a munkám. Nem sikerül hitelesre a színjáték, így csak nevet rajtam.
– Mázlid, hogy nem a főnök vagyok – jegyzi meg. – Min merengsz ennyire?
– Semmin. Csak olyan szépen süt a nap, bűn itt az irodában kuksolni.
– Ne is mondd! – vágja rá, miközben fenekével helyet túr magának az asztalomon. – Érzem, hogy teljesen bezsongok a tavasztól. Kell egy pasi! Nekem is és neked is!
Nem szeretem, amikor Paula felcsap önkéntes kerítőnőnek. Túl hamar beleéli magát mindenbe, és általában a saját ízlését próbálja rám erőltetni. Kicsit olyan, mint a gyömbér. Kis mennyiségben finom fűszert ad az életnek, de töményen senki sem akar beleharapni.
– Jut eszembe, miért jöttem – hajol hozzám közelebb. – Megvan Janka meglepetés bulijának az időpontja. Szombat 20:00 óra, a Valentinusban foglaltunk asztalt. Táncolós ruhát vegyél fel!
Ezzel a kijelentéssel talpra szökken, hogy visszasuhanjon az asztalához. Nem értem, hogyan csinálja, de mindig kiszúrja a főnököt, pedig most is háttal ült neki. A példáját követve gyorsan gépelni és kattintgatni kezdek, ám így sem úszom meg néhány rosszalló megjegyzés nélkül.
A munkaidő végére teljesen kipurcanok. A főnök megérezhette, hogy rossz hatással van ránk az évszak, ezért egész nap járőrözött körülöttünk. De még mindig hátra van a vásárlás, mivel Jankának eddig nem vettem semmit. Annak ellenére, hogy kollégák vagyunk, nem igazán ismerem őt, csak Paula révén hívtak meg a bulijába. Mindenesetre valami középkategóriás bonbon bőven megteszi az alkalomra.
Elbuszozom a Tescohoz, majd belépek a jól ismert fotocellás ajtón. A fáradalmak után felüdít, hogy a sorok között bóklászhatok. Elsőként a kozmetikumokhoz megyek. A tusfürdőkről már csukott szemmel meg tudnám mondani, melyik márka melyik illatáról van szó, annyiszor végigszaglásztam az összeset. Van otthon belőlük vagy húsz, hogy mindig a hangulatomnak megfelelőt tudjam választani. Itt egy új körtevirágos illat, veszek belőle egyet.
Ezután átsuhanok a fűszerek között. Itt kizárólag a fantáziámra hagyatkozhatok, hogy a zárt zacskókon keresztül felidézzem a fahéj, a koriander vagy a szegfűszeg aromáját. Kettőt fordulok jobbra, és megérkezem a kedvenc részlegemhez, a zöldség-gyümölcsök közé. Tudom, hogy bunkóság, de mindegyikből kiveszem a legszebbet, még ha nem is szándékozom megvenni. Megtapogatom, hogy érezzem a textúráját, magamba szívom az illatát, és elképzelem, milyen érzéshez hasonlítana az íze. Ez az én titkos szenvedélyem.
Miután kellőképp feltöltődöm, ráveszem magam, hogy eleget tegyek a kötelezettségeimnek, és az édességsorhoz görgetem a kosaram. Bevallom, tájidegennek számítok itt, mert nem szeretem a csokoládét, különösen a mesterséges ízesítéseket, amivel időről-időre próbálják feldobni a gyártók a termékeiket. Találomra leveszek egy elegánsabb dobozt, és elkezdem olvasni a címkéjét.
– Nem értem, hogy képesek az emberek ilyen ócska csokoládékért pénzt kiadni – hallom a hátam mögül egy férfi hangját.
Rögtön megfordulok, ám az illető rám se bagózva csörtet a húspult felé. Hozzám hasonló korú és alkatú srác. Kötényt visel, a pólója hátuljára pedig az Éden Csokoládébolt logója van nyomtatva. Ismerem a helyet, a Tesco előterében levő üzletek egyike.
Visszarakom a bonbont a polcra, miközben elhatározom, hogy benézek a fickóhoz, és visszavágok, amiért a tudatos vásárlói mivoltomat merte becsmérelni.
Távolról figyelem, merre tart, majd nem sokkal utána beállok a sorba a pénztárnál. Csupa félkész kaját vesz, bizonyára agglegénymenü. Fizetés után kicsit elszöszmötölök a pakolással, nem akarok rögtön a nyomába eredni. Nem valami gyors, így a szomszédos kirakatok nézegetésével ütöm el az időt, amíg leveszi a „Rögtön jövök” táblát, és újra kinyitja a boltot.
– Jó napot! – üdvözlöm.
– Jó napot kívánok! – köszön vissza az eladók gépies szívélyességével. Meg sem rendül a látványomra, a parasztja már el is felejtette, hogy beszólt nekem.
– Miben segíthetek? – kérdi.
Lenyelem a sértettség fémes, keserű ízét, és magamra erőltetem a gyanútlan vásárló arcát.
– Egy kolléganőm születésnapjára szeretnék valamilyen bonbont venni.
– Mit szeret a hölgy? – lép a kínálathoz, és sorban elkezdi mutogatni az opciókat. – Van tejcsokoládé, étcsokoládé, fehér vagy gianduja csokoládé. Továbbá ezeknek a különféle töltelékes változatai. Kizárni való allergének esetleg?
– Nem tudom – felelem nemes egyszerűséggel, habár kezdem kellemetlenül érezni magam a rengeteg kérdés után. – Nem állunk olyan közeli kapcsolatban, hogy ismerjem az ízlését vagy az allergénjeit.
A válaszomra csupán hetykén megvonja a vállát.
– Akkor válassza azt, amelyik magának szimpatikus! Úgyis mindenki a saját vágyait éli ki az ajándékokban.
Felbosszant a flegmaságával. Sosem bírtam, ha egy pasi ennyire nemtörődöm az ajándékozás terén. Előre sajnálom a mindenkori barátnőjét, amikor az évfordulójukra egy csokor virág helyett csavarhúzókészletet kap.
– Nem szeretem a csokoládét – jelentem ki erőszakosabban, mint terveztem. – Ajánljon valamit, maga a szakember!
A kijelentésemre végre egy kis fintor fut át unott ábrázatán. Most már ő is úgy érezhet, mintha köménymagra harapott volna.
– Legyen szíves, ne vegye egy kalap alá az én csokoládémat azokkal a vackokkal, amiket az eddigi élete során volt szerencséje megkóstolni! Az Éden Csokoládé termékei mind mestercukrászok által tökéletesített receptek alapján készültek, a legnagyobb műgonddal formázva meg minden egyes bonbont, kizárólag minőségi alapanyagokat használva.
Elmosolyodom. Saját magát húzta csőbe azzal, hogy ilyen átlagos reklámszöveggel állt ki ellenem.
– Sajnálom, de ennél azért eredetibb duma kell, hogy meggyőzzön. Ha akarja, megadom a marketingcég elérhetőségét, ahol dolgozom, foglalkozunk kisvállalkozókkal is.
A füle hegyéig elvörösödik. Látszik, hogy elevenébe tapintottam, és majd felrobban a méregtől. Vajon milyen ízt érezhet? Paprikát, borsot esetleg tormát? Nem derül ki. Nem válaszol, hanem elviharzik a hátsó részbe, ahonnan egy ezüsttálcával tér vissza, amin különböző árnyalatú és formájú falatkák díszelegnek.
– Rendben van. Ha a szavamnak nem hisz, hát kóstolja meg! Az ízek nem hazudnak.
Belenézek a szemébe, ám nem látok benne sem paprikát, sem borsot, sem pedig tormát. Csak az elhivatottságot és a szenvedélyt, amit a csokoládéja iránt érez. Egy pillanatra elfog a kíváncsiság, és megmozdul a kezem, de aztán figyelmeztetem magam, hogy elégtételt jöttem venni, nem az ízeken keresztül kacérkodni.
– Á, tudja mit? Inkább visszamegyek, és veszek egy doboz Raffaellot, azt úgyis mindenki szereti.
Nem várom meg a reakcióját, csupán elfordulok, és kisétálok a boltból. Ő sem szól utánam, mégis biztos vagyok benne, hogy végig követ szúrós tekintetével, és magában a káromkodások teljes palettáját szórja rám. 

A szombat gyorsan eljön, és én máris késésben vagyok. Nem tehetek róla, nehéz megtalálni a megfelelő ruhát, ami csinos, mégsem túl elegáns, és épp csak annyira kényelmetlen, amennyit egy ilyen érdektelen buliért érdemes elviselni.
Bekukucskálok a Valentinus ablakán, szerencsére nem keltett nagy űrt a hiányom, és már mindenki vidáman iszogat. Le sem veszem a kabátom, máris Jankához furakszom, hogy gyorsan átessek a kötelezőkön, majd lehuppanok a Paula melletti székre.
– Hol voltál? Már túl vagyunk a pohárköszöntőn.
Majdnem belekezdek a sablonos magyarázatba, amikor meglátom csokifiút az asztal túlsó végén.
– Basszus!
– Mi van? – néz oda Paula. – Ismered?
– Nem. Csak a Tescoban sikerült belekötnünk egymásba.
– Kár. Pedig helyes srác és isteni cukrász. Alig várom, hogy ehessünk a tortájából. Ezeket a bonbonokat is ő készítette – tol elém egy kistányért. – Kóstold meg!
– Most nem kérek – felelem, és ösztönösen csokifiúra pillantok. Borsónyira zsugorodom, amikor találkozik a tekintetünk. Most, hogy másodjára is visszautasítottam, úgy néz rám, mint a véres rongyra.
– Egyébként ő kinek a kije? – kérdezem visszafogottabb hangon.
– Janka unokatestvére. Ha jól emlékszem, Rolandnak hívják.
Roland, ízlelgetem a nevet, és felhörpintem a mostanra meglangyosodott fehérboromat.
Egész este görcsösen igyekszem elkerülni. Nemcsak a vele való beszélgetést vagy a pillantását, de az egész létezését próbálom kitörölni, amiben a puncsos tál bizonyul a legnagyobb segítségnek. Ő azonban másképp gondolhatta a dolgot, mert amikor egy magányos percemben magyarázatot szövögettem arra, miért kell most már hazamennem, hirtelen mellettem termett.
– Üdv – szólít meg.
– Hello – köszönök vissza, és nem tudom eldönteni, hogy a puncstól vagy a szégyentől ég ennyire az arcom. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk.
– Én sem. Különben elmondtam volna magának, hogy Janka kedvence a kókuszos praliné. De azért a Raffaelloval sem lőtt mellé.
Viccelődik. Talán mégsem utált meg teljesen.
– Miért magázódsz velem itt is, mikor majdnem egyidősek vagyunk?
– Nem leszünk pertuban, amíg meg nem kóstolja a csokoládémat – jelenti ki határozottan.
Kinevetem a gyerekes makacskodását.
– Mondom, hogy nem szeretem…
– Van valami, amit csak magának csináltam – vág a szavamba. – Tudja, tegnapelőtt szörnyen felbosszantott. Azóta csak azon jár az eszem, hogy kicsoda maga valójában, és mi az a forma, az az íz, amivel képes lettem volna elcsábítani.
Kíváncsian fürkészem minden rezdülését. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg tetszem-e neki, vagy a sértett hiúsága és a csokoládé iránti szenvedélye miatt csillog ilyen vadul a szeme. Apró mosolyra húzom a szám. Érdekes lesz kideríteni.
– És úgy gondolod, sikerült megtalálnod?
Nem látom, mit reagál, mert kihunynak a lámpák, hogy átadják helyüket a zenének és a táncparkett piros-kék-zöld fényeinek. Int, hogy várjak, majd az asztalokhoz megy, és a céges hűtőtáskák egyikéből kihalászik egy apró csomagot. Nehéz elhinni, hogy nem csak az alkoholos mámor játszadozik a képzeletemmel, miközben egyre tisztábban rajzolódik ki a meglepetésem. A csomagolás kiábrándítóan pőre – csupán némi celofán, aranyszínű szalaggal átkötve –, a fények táncában mégis úgy érzem, ez a leghatásosabb reklám, amit valaha láttam.
Nem adja oda, helyette féltő gonddal elkezdi maga kibontani. Már nem kérdez vagy erősködik, a siker biztossága vezeti ujjait. Közelebb lép hozzám, szabad kezével elsimít egy tincset a fülemről, és a zenét túlkiabálva ennyit mond:
– Sajnálom, hogy az édességsoron olyan tapló voltam.
Szóval végig tudta, ki vagyok, és abban reménykedik, hogy ezzel az aprósággal kiengesztelhet. Vajon a beszélgetésünkből következtette ki, hogy pont erre a bulira készülök, vagy hetek múltán is áhítatosan hordozta volna ajándékát, hátha a véletlen újra összesodor minket? Igazából mindegy. A gesztus hatására az ellenállásom kámforként illan el. Nincs más vágyam, mint megkóstolni az egész lényét, az érzéseit, amit ebbe az egyetlen falatba sűrített.
Magamhoz húzom a kezét. Az ujjbegye finoman az ajkamhoz ér, ahogy a bonbont a nyelvemre ejti. Elevenembe hat az élmény. Rögtön felismerem, hogy ezt az ízt keresem hetek óta. Az álmom ízét. Nem olyan, mint a bolti tejcsokoládé, puha és omlós, akár egy bájos kisfiú, hanem sötét és kemény, keserű mégis csöppnyit édes, mint egy igazi férfi. Mint ő – pillantok a szemébe.
Hatalmába kerít a mohóság. Még többet akarok belőle, de türtőztetem magam. Először meg kell tudnom a nevét ennek a csodálatos érzésnek, hogy örökre emlékezhessek rá.
– Mi van benne?
Most először látom mosolyogni, és akár a csokoládé a számban, én is elolvadok. Újból a fülemhez hajol, és alig hallhatóan válaszol:
– Ugyanaz, mint benned. 81% kakaó.

2017. július 11., kedd

Írói blokk

- Fordítás Nancy Kress: Characters, Emotion & Viewpoint könyvéből.

Az írás talán egyik legnagyobb akadálya az öntudat. Többféle káros alakot ölthet:
- Úgy érzed, csodálatos prózát kell írnod, vagy nincs értelme az egésznek. Vagy még rosszabb: már az első kéziratnál zseniálisat akarsz alkotni, különben nem vagy "valódi író".
- Úgy érzed, észben kell tartanod minden írástechnikai szabályt és útmutatót, hogy jól végezd a munkád.
- Rendszeresen összehasonlítod az írásaidat a nagyokkal: Tolstoy, Austen, Hemingway; vagy más irodalmi példaképekkel.
- Minden bekezdésnél megkérdezed magadtól, hogy a megfelelő módon készíti-e elő a könyv hátralevő részét.
Bármelyik a felsoroltak közül hatásosan megbéníthatja az írót. Ha magadra ismertél, valószínűleg a poklot éled át írás közben. Azonban a négy személyiség – karakter, író, olvasó és szerkesztő – megfelelő időben való használata, segíthet elkerülni a felesleges frusztrációt.

Bízz az ösztöneidben
Az első lépés a szorongás elkerülésére, ha megfeledkezel arról, hogy író vagy, és csak belebújsz a karakter bőrébe. Gondolkodj, érezz, láss, ahogyan ő tenné.
Ezután legyél az író, de az egód nélkül. Érezd át a jelentéktelenségedet, hiszen csak egy csatorna vagy, akin keresztül a karakter megjelenhet az oldalakon. Írd meg az első kéziratot, tedd magadévá a karakter látásmódját, beszédstílusát és viselkedését, majd vesd papírra. Mindegy, milyen ritmus szerint dolgozol, a lényeg, hogy bízz az ösztöneidben, és hagyd a tudatalattid kibontakozni.
A harmadik lépés, hogy legyél te az olvasó. Még mindig háttérbe kell szorítanod magadat, de most a karaktered helyett az olvasó szemével kell nézned a kéziratodat. Olvasd úgy az első mondatot, mintha sohasem láttad volna azelőtt, mintha nem tudnád, mi következik. Milyen képet vált ki benned? Olyat, amilyet szerettél volna?

Egy példával lehet szemléletesebbé tenni ezt a kérdést:
A vészcsengő felharsant, és Russ hirtelen felriadva, kilendítette lábait az ágyból. Egy pillanatig maga elé bámulva ült, majd a nadrágjáért nyúlt. 
- Terry! Terry! – kiáltott. – Kelj fel! Tűz van!
A szoba túloldalán Terry már mozgásba lendült. Mindketten kifutottak az ajtón.

Tegyük fel, hogy ez a nyitányod. Mit láttak eddig az olvasóid? Nem hinném, hogy azt, amit te. Valaki otthonában vagyunk vagy egy tűzoltóállomáson? Ez a gyakorlott mozdulatsora a hivatásos tűzoltóknak vagy a pánikszerű reakciója egy férjnek és egy feleségnek? Terry Russ felesége, kollégája? Terry nő vagy férfi? Az író tudja minderre a választ. Sokkal részletesebben látja a jelenetet, mint ahogy papírra vetette. Az olvasó szemszögével nézve az író ki tudja szúrni az ilyen eltéréseket.

Íme egy lehetséges javítás:
A vészcsengő felharsant, kitöltve a tűzoltóállomást rikácsoló, szüntelen zajjal. Russ hirtelen felriadt, és kilendítette lábait az ágyból, de aztán elpazarolt egy értékes pillanatot álmos pislogással. Hol van egyáltalán? Persze, az első napja a munkahelyén… és tűz van! A nadrágja után kapott, és pillanatnyi zavarát kiabálással próbálta kompenzálni:
- Terry! Terry! Kelj fel! Tűz van!
A szoba túloldalán kolléganője már mozgásba lendült. 
- Higgadj le, kölyök, és húzd fel a nadrágod!
Mindketten az ajtó felé rohantak, Terry – Russ bosszúságára – lényegesen előrébb tartott nála.

Most már látjuk, hol vagyunk, kik ezek az emberek, és egy kis szeletet kaptunk a személyiségükből is. Ha az író sosem vált volna tudatosan az olvasóvá, nem vette volna észre, milyen szegényes volt az első verzió.
Az utolsó fázis ebben a kaméleon játékban, ha az író a kritikussá válik. Fontos, hogy a belső szerkesztőd eddig a pontig ne bukkanjon fel. Megírtad a regényed (vagy fejezetet, vagy jelenetet), és újraírtad, mint az "olvasó". Most, hogy már van valami anyagod, amivel dolgozhatsz, ideje a kritikus énedet a porondra hívni. Ha ezt korábban teszed, lebéníthatod a belsődből fakadó szóáramlatot. Ha pedig sosem hívod elő, az írásodból nem hozod ki a maximumot.
A belső kritikust bizonyos megfontolásokkal kell használni. Jó szolgálatot tesz a hiányosságok kiszúrásában, de értelmetlen arra használni, hogy a nagyokhoz hasonlítsd magad. A cél, hogy fejleszd a prózád, nem az, hogy lerombold az önbizalmadat.

Röviden néhány kérdés, amit érdemes feltenned magadnak, miközben a jelenetedet szerkeszted:
- Van-e a jelenetnek érdekes kezdése?
- Tudjuk, hogy hol vagyunk, mikor, és kinek a nézőpontjában? Tudsz pontosítani a részleteken vagy a helyzeten?
- Folytonos a nézőpont, nincs benne ugrálás?
- Van a jelenetnek célja? Megváltozik valami a jelenet végére? Ez a valami lehet egy karakter, aki új információról szerez tudomást, választás elé kerül, bonyolódnak a problémái, új ismeretségre tesz szert stb.
- Hozzátesz ez a jelenet a regény egészéhez?
- Úgy végződik a jelenet, hogy tovább akarjuk olvasni?
- A megjelenés, a cselekvés, a párbeszéd és a gondolatok segítenek jobban megismerni a karaktert? Tudsz pontosítani a részleteken?
- Őszinték az érzelmek, vagy erőltetettnek tűnnek? Elég komplex ahhoz, hogy hitelesen reprezentálja a karaktert és a világ működését?
- A párbeszédek természetesnek hatnak? Hitelesek a karakter szájából?
- Átvizsgáltad a mondataidat, és kiszűrtél minden nyelvtani hibát, fals szóhasználatot, klisét, felesleges szót és mondatot?
- Szereted a jelenetedet? Ha nem, fogalmazd meg, miért. Ki lehet javítani a problémát?

Sok író számára nehézséget jelenet az ugrálás az író és a belső szerkesztő között. Természetesen nem kötelező menet közben minden jelenetet kielemezni, akinek úgy kényelmesebb, nyugodtan összevárhatja, míg az első kézirat egésze elkészül.

Külső olvasó és külső kritikus
Van még egy módja az olvasóvá és kritikussá válásnak: ha egy külső személyt kérünk fel rá.
A bétaolvasó nagy segítsége lehet egy írónak. Külső szemként könnyebben fel tudja tárni a hibákat. Érdemes azonban megfontolnod, kinek a véleményére adsz. Egy rossz tanácsadó alááshatja az önbizalmadat, és rosszabbá teheti a történetedet, mint mielőtt "segíteni" kezdett.
Akkor ki a megfelelő személy? Hacsak egy olvasóra vágysz, a követelmények az alábbiak:
- Valaki, aki objektív tud lenni, és nem álltok személyes kapcsolatban. A rokonok, barátok inkább bátorítóak szoktak lenni, mintsem őszinték.
- Valaki, aki sokat olvas a műfajodban, és szereti is.
- Valaki, aki elég őszinte ahhoz, hogy írjon a margóra ("Itt unatkoztam." vagy "Nem értem, mi történik." vagy "Ez jó!").
- Valaki, akinek a mércéje se nem túl alacsony ("Minden jó volt") se nem túl magas ("Az egész csapnivaló.")
Ha találsz a kritériumnak megfelelő olvasót, becsüld meg. Hívd meg ebédre. Lepd meg egy tiszteletpéldánnyal. Tudasd vele, hogy milyen fontos szolgálatot tesz számodra.

Ha kritikusra van szükséged, a követelmények még szigorúbbak. A fentieken felül nem elég, ha kiszúrja a zökkenőket, tanácsot is kell adnia, hogyan lehetne kijavítani őket. Ez általában egy másik írót jelent. Lelőhelyük az íróiskola és írócsoport. Az íróiskola, amit egy oktató vezet, az írócsoport pedig önsegítő sorstársak gyülekezője. Bármelyiket választod fontos szempont, hogy a kritika, amit kapsz, pont annyira hasznos és megbízható, mint az emberek, akik adják.
Ahhoz, hogy jó íróiskolát találj, kezdd az oktatóval. Nézz utána a munkásságának, hisz ha maga sem tudott egy kiadható történetet megírni, mi alapján mondja meg neked, hogyan csináld? Viszont a legjobb oktatótól sem várhatod el, hogy a semmiből zsenit faragjon belőled. A tehetséget, kemény munkát és tudásvágyat neked kell biztosítanod. De az építő kritika segíthet rávilágítani a gyengeségeidre, ami alapján jobbá teheted az írásodat. Szintén sokat profitálhatsz az osztály többi tagjából. A többségük csak olvasóként fog funkcionálni, de néhányan elég jók lehetnek a kritikusi szinthez. Azonban akárcsak az írócsoportokban itt is érdemes a kritikát fenntartásokkal kezelni, és csak azokat megfogadni, amik valóban használhatónak tűnnek.

Siker és élvezet
Nem kell élvezned az írást ahhoz, hogy jól írj; sok író gyűlöli a folyamatot. Ha viszont élvezed az írást, nagyobb valószínűséggel fogsz leülni, és valóban írni. Szóval, hogy lehet a procedúrát élvezetesebbé tenni? Van néhány egyszerű és kevésbé egyszerű módszer:
- Tapasztald ki, milyen tevékenységek terelik a megfelelő mederbe az elmédet: futás, egy csésze kávé, keresztrejtvény fejtés, a kedvenc íród olvasása. Szánj ezek valamelyikére húsz percet, mielőtt írni kezdesz.
- Dolgozz a természetes biológiai órád szerint. Ha reggel vagy aktívabb, kelj egy órával előbb, és írj. Ha éjszakai bagolynak születtél, várd meg, míg a lakótársaid elalszanak.
- Írj egy keveset mind nap, vagy majd minden nap, ahelyett, hogy 10 órás maratonra kényszerítenéd magad szombaton. Szüntesd meg a nyomást. Könnyebb egy oldalnak nekiindulni, mint hétnek.
- Jutalmazd meg magad, miután írtál.

A legfontosabb dolog mégis, a hozzáállásod a karaktereidhez. Az írás sokkal élvezetesebb, ha érdekelnek téged, és a részeddé válnak. Lépj bele az életükbe, ahelyett, hogy csak magaddal foglalkozol ("Jól csinálom? Elég lesz a kiadáshoz? Hol fogom reklámozni?"), és az egész írásfolyamat könnyebbé, érdekesebbé és kifizetődőbbé válik.
Karakterek, érzelmek, nézőpont. De az övék, nem a tiéd.